Trancsírák / Tucker and Dale vs. Evil [2010]
Tucker és Dale, a két igazi, vérbeli redneck figura csak egy csendes hétvégét szeretne eltölteni egy erdei házikóban, ám nyugalmukat megzavarják az egyetemista fiatalok, akik nagyon félreértik a helyzetet. Miután a duó kimenekíti a vízbe zuhant, eszméletlen lánytársukat, és magukkal viszik, hogy ápolgassák, a csapat megvan róla győződve, hogy Tuckerék elrabolták őt. Ahogy próbálják kiszabadítani, véletlen halálesetek történnek, a gyanú pedig mindig Tuckerre és Dale-re terelődik.
Erdei faház, redneck helybéliek, illetve a frissen érkezett, bulizni vágyó fiatalok, akik sorban hullanak el. A slasher horror tipikus sablonjai ezek, az ember pedig többnyire fejvesztve (na nem úgy fejvesztve) menekül, ha ezzel a koncepcióval találkozik, ami nem is csoda: jóformán már mindent kipréseltek (na nem úgy kipréseltek) a műfajból, amit csak lehetett.
A Tucker and Dale vs. Evil pedig alaposan kiforgatja ezeket a sablonokat.
Szegény szerencsétlen Tucker és Dale csak rosszkor volt rossz helyen. Ábrázatuk a nagyvárosi fiatalok számára a klasszikus horrorfilmes sorozatgyilkos benyomását kelti, de ezek az egyetemisták annyira szerencsétlenek, hogy saját magukat hajszolják a halálba, véresebbnél véresebb módon. Hőseink pedig nem értik a helyzetet, próbálják elmagyarázni, de önhibájukon kívül már nyakig benne vannak a szarban (vagyis inkább a vérben). Mindez pedig elképesztően vicces szituációkat szül.
A fiatalok fogyatkoznak, Tucker és Dale pedig csak sodródik az árral. Nem akarnak ők rosszat, sőt, a légynek sem tudnának ártani, de már nincs mit tenniük. A film karakterein belül is magán hordozza a horrorfilmek kliséit, az egyetemisták például mind-mind a klasszikus szereplők: a plázacica, az alfahím, a jólelkű széplány, és a többiek. És persze nincs más dolguk, mint többségükben szépen, sorban elhullani. Tucker és Dale figurája pedig szintén telitalálat: a kissé morcos, de annál talpraesettebb Tucker, amolyan gyámolítója a kissé magának való Dale-nek, akinek megvan a magához való esze, de kellő önbizalom híján van. Nem mellesleg a kettejük közti kémia is remekül működik, igazából temérdek folytatást megnéznék ezzel a két karakterrel.
Bár a finálé hagy némi kívánnivalót maga után, mert az sajnos túlságosan tipikus lett ahhoz képest, amit az utolsó, körülbelül negyed óráig kapunk, de még így is egy felhőtlen szórakozással van dolgunk. Egy kellemes, horrorkliséket kifigurázó másfél óra, térdcsapkodós poénokkal és szituációkkal.
Erdei faház, redneck helybéliek, illetve a frissen érkezett, bulizni vágyó fiatalok, akik sorban hullanak el. A slasher horror tipikus sablonjai ezek, az ember pedig többnyire fejvesztve (na nem úgy fejvesztve) menekül, ha ezzel a koncepcióval találkozik, ami nem is csoda: jóformán már mindent kipréseltek (na nem úgy kipréseltek) a műfajból, amit csak lehetett.
A Tucker and Dale vs. Evil pedig alaposan kiforgatja ezeket a sablonokat.
Szegény szerencsétlen Tucker és Dale csak rosszkor volt rossz helyen. Ábrázatuk a nagyvárosi fiatalok számára a klasszikus horrorfilmes sorozatgyilkos benyomását kelti, de ezek az egyetemisták annyira szerencsétlenek, hogy saját magukat hajszolják a halálba, véresebbnél véresebb módon. Hőseink pedig nem értik a helyzetet, próbálják elmagyarázni, de önhibájukon kívül már nyakig benne vannak a szarban (vagyis inkább a vérben). Mindez pedig elképesztően vicces szituációkat szül.
A fiatalok fogyatkoznak, Tucker és Dale pedig csak sodródik az árral. Nem akarnak ők rosszat, sőt, a légynek sem tudnának ártani, de már nincs mit tenniük. A film karakterein belül is magán hordozza a horrorfilmek kliséit, az egyetemisták például mind-mind a klasszikus szereplők: a plázacica, az alfahím, a jólelkű széplány, és a többiek. És persze nincs más dolguk, mint többségükben szépen, sorban elhullani. Tucker és Dale figurája pedig szintén telitalálat: a kissé morcos, de annál talpraesettebb Tucker, amolyan gyámolítója a kissé magának való Dale-nek, akinek megvan a magához való esze, de kellő önbizalom híján van. Nem mellesleg a kettejük közti kémia is remekül működik, igazából temérdek folytatást megnéznék ezzel a két karakterrel.
Bár a finálé hagy némi kívánnivalót maga után, mert az sajnos túlságosan tipikus lett ahhoz képest, amit az utolsó, körülbelül negyed óráig kapunk, de még így is egy felhőtlen szórakozással van dolgunk. Egy kellemes, horrorkliséket kifigurázó másfél óra, térdcsapkodós poénokkal és szituációkkal.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.