Ugrás a fő tartalomra

Olvastam: Alan Dean Foster - A nyolcadik utas a halál

Kozmosz fantasztikus könyvek. Sokan találkozhattunk már ezekkel a kiadásokkal annak idején. Ha van retró sci-fi élmény a gyerekkorunkból, akkor elég ezen könyveknek csak a borítójára gondolni. A széria tartalmazza többek között Asimov Alapítványát, a 2001. Űrodusszeiát, de Jókai Mór: Óceánia című regényét is, nem beszélve a Csillagok háborújáról. Az 1969-ben indult folyam megannyi darabbal büszkélkedhet, és természetesen az egyik legismertebb az Alan Dean Foster-féle Nyolcadik utas a halál.


Láttuk már nem egyszer, centire tudjuk, mi fog történni, milyen borzalom vár minket a következő sarkon, mégis egy letehetetlen könyvről van szó a Nyolcadik utas esetében. Jó magam csak nemrégiben vettem a kezembe ezt az ütött-kopott példányt, megsárgult lapokkal, a maga megviselt állapotában. Éppen túl voltam egy félresikerült Covenant-en, de a régi Alien-filmeket is a közelmúltban újráztam, így ha már a xenomorphok uralták a mindennapjaimat, nekiestem, és szinte azonnal kiolvastam ezt a vékonyka irományt.

Alan Dean Foster soraiban kiválóan átadja azt a rettegést, az ismeretlentől való félelmet, amit Ridley Scott mozgóképen valósított meg. Sőt, olvasni még jobb, hatásosabb. Ez amúgy általában is így van, de hála Fosternek, most még inkább érvényesül. Itt van ez a maroknyi ember az űrhajón, akik csak haza akarnak jutni, felmarkolni a jutalékot, ám a fedélzetre kerül valami, amely minden képzeletüket felülmúlja. Egy idegen organizmus, amelynek egyetlen célja van: ölni.

Bár a könyv nem követi hajszálpontosan a filmet (ugyebár a forgatókönyv alapján íródott), javarészt mégis ismerős a sztori. A karakterek közti konfliktusok, nézeteltérések itt még jobban kibontakoznak, sokkal több belső frusztráció kerül felszínre, hiszen hiába vannak kevesen, ők is csak emberek, akik most hatalmas pácba kerülnek, ahol az életük a tét, de nem tudják pontosan, mit is tegyenek. Foster remekül megragadja ennek a lényeget, legyen az dialógus vagy belső vívódás.

Van egy elméletem arról, miért nem jó elolvasni egy könyvet, ha már láttad a belőle készült filmet (jelen esetben fordítva készültek el, de mellékes). Az olvasásban ugyanis a képzelet, a képzelőerő, hogyan látsz egy karaktert, milyennek képzelsz el egy helyet, ésatöbbi. Ha viszont már tudod mihez kötni, akkor oda az egész. Így már túlságosan megvan kötve a kezed, nem tudod annyira szabadjára engedni a fantáziád. Hiszen lehet a könyvben Patrick Bateman szőke, ha olvasás közben Christian Bale-t látod magad előtt. Ez az egész viszont egyáltalán nem zavart a Nyolcadik utas a halál olvasása közben. Szinte faltam Foster szavait, olyannyira elmerültem a sorok között, hogy nem számított, mennyire ismerem a filmet, fejest ugrottam a parában, nem is tűnt fel közben, hogy filmen ezt már láttam. Így kell könyvre adaptálni egy mozgóképet.


Megjegyzések