A majmok bolygója: Lázadás / Rise of the Planet of the Apes [2011]
Annak idején, a maga korában A majmok bolygója nagyot robbant, ám megkerülhetetlen tény, hogy ehhez a film végi csavar is jócskán rásegített. A folytatások már nem szerepeltek olyan nagy sikerrel, ahogyan a Tim Burton-féle verzió is a nézhetetlenség határait súrolta. Nagyon úgy tűnt, hogy az ötlet amolyan egyszeri patron volt: 1968-ban eldurrant, és azóta nem sikerült hasonlót sem produkálni ebben a témában.
Mígnem 2011-ben befutott a mozikba a Rise of the Planet of the Apes.
Az ember nem várt sokat, miért is várt volna? Annál nagyobbat szólt! Mert a helyzet az, hogy A majmok bolygója: Lázadás egy minden ízében kiváló film. Eredettörténet, de a jobb fajtából. Nagyon az alapokhoz nyúl vissza, onnantól kezdve, hogy Cézár megszületik, miután foglyul ejtett anyját kísérleti majomként tartották fogva. Egy új szert teszteltek rajta, amely akár az Alzheimer-kórt is képes lenne gyógyítani. A vizsgálatok vezetőjét, Will-t (James Franco) személyes indittatások is vezérleik, hiszen apja (John Lithgow) is ebben a betegségben szenved. A kis Cézár viszont örökli anyja mutálódott génjeit: nagyon gyorsan tanul, nagyon ügyes majomként cseperedik fel, mígnem egy alkalommal olyat művel, puszta védekezésből, amely által visszakényszerül a ketrecbe. Csalódik az emberekben, a többit pedig ki lehet találni...
Ha előtte nem is, de ezen film után biztosan felírtuk magunknak Rupert Wyatt nevét. Olyan életet lehelt egy már jó ideje halott franchise-ba, ami példamutató lehetne Hollywoodnak. A Lázadás nem csak kiválóan építkezik, de ami a legfontosabb: van szíve és lelke. Érzelmi töltet, motivációk, még ha ehhez "muszáj" is volt hozzáadni olyan hatásvadász elemet, mint például az Alzheimer, vagy kreálni egy olyan rajzfilmesen gonosz karaktert, mint amilyet Tom Felton alakít. Valóban, a film nem hibátlan, de ahogy haladunk az elkerülhetetlen végkifejlet felé egyik katartikus pillanatról a másikra ugorva, úgy tudsz közben szemet hunyni minden aprócseprő hibája miatt.
Megvannak a betegségei (a CGI is sokszor kilóg), de közben olyan mértékkel pumpálja beléd az adrenalint, hogy az csak a finálé közben csúcsosodik ki igazán: az a képzeletbeli lufi, amit Wyatt mindvégig csak fújt és fújt, az utolsó harmadban durran elképesztőt, és lesz hatással rád még bőven a film után is.
Arról nem is beszélve, hogy a füvezős vígjátékairól ismert James Franco most is bebizonyította, hogy ő elsősorban színész, nem pedig egy pojáca (persze azokért a pillanatokért is bőven szeretjük), na meg a motion capture jelmezbe bujtatott Andy Serkis, mint Cézár szinte mesterien alakított egy majmot. Hibátlan, amit ez a fickó művel.
A Rise of the Planet of the Apes nem kevés meglepetést tartogatott nekünk 2011-ben: bár néhány esetben könnyen besaccolható a következő lépés, mégis olyan profin összerakott munkáról van szó, amelyből kevés van a piacon. Nem egyszer leszel libabőrös, dühös, de még az is előfordulhat, hogy valami belemegy a szemedbe... És ekkor még nem is számítottunk arra, hogy ezt a filmet mennyire mesterien lehet folytatni... De ezt majd legközelebb!
Mígnem 2011-ben befutott a mozikba a Rise of the Planet of the Apes.
Az ember nem várt sokat, miért is várt volna? Annál nagyobbat szólt! Mert a helyzet az, hogy A majmok bolygója: Lázadás egy minden ízében kiváló film. Eredettörténet, de a jobb fajtából. Nagyon az alapokhoz nyúl vissza, onnantól kezdve, hogy Cézár megszületik, miután foglyul ejtett anyját kísérleti majomként tartották fogva. Egy új szert teszteltek rajta, amely akár az Alzheimer-kórt is képes lenne gyógyítani. A vizsgálatok vezetőjét, Will-t (James Franco) személyes indittatások is vezérleik, hiszen apja (John Lithgow) is ebben a betegségben szenved. A kis Cézár viszont örökli anyja mutálódott génjeit: nagyon gyorsan tanul, nagyon ügyes majomként cseperedik fel, mígnem egy alkalommal olyat művel, puszta védekezésből, amely által visszakényszerül a ketrecbe. Csalódik az emberekben, a többit pedig ki lehet találni...
Ha előtte nem is, de ezen film után biztosan felírtuk magunknak Rupert Wyatt nevét. Olyan életet lehelt egy már jó ideje halott franchise-ba, ami példamutató lehetne Hollywoodnak. A Lázadás nem csak kiválóan építkezik, de ami a legfontosabb: van szíve és lelke. Érzelmi töltet, motivációk, még ha ehhez "muszáj" is volt hozzáadni olyan hatásvadász elemet, mint például az Alzheimer, vagy kreálni egy olyan rajzfilmesen gonosz karaktert, mint amilyet Tom Felton alakít. Valóban, a film nem hibátlan, de ahogy haladunk az elkerülhetetlen végkifejlet felé egyik katartikus pillanatról a másikra ugorva, úgy tudsz közben szemet hunyni minden aprócseprő hibája miatt.
Megvannak a betegségei (a CGI is sokszor kilóg), de közben olyan mértékkel pumpálja beléd az adrenalint, hogy az csak a finálé közben csúcsosodik ki igazán: az a képzeletbeli lufi, amit Wyatt mindvégig csak fújt és fújt, az utolsó harmadban durran elképesztőt, és lesz hatással rád még bőven a film után is.
Arról nem is beszélve, hogy a füvezős vígjátékairól ismert James Franco most is bebizonyította, hogy ő elsősorban színész, nem pedig egy pojáca (persze azokért a pillanatokért is bőven szeretjük), na meg a motion capture jelmezbe bujtatott Andy Serkis, mint Cézár szinte mesterien alakított egy majmot. Hibátlan, amit ez a fickó művel.
A Rise of the Planet of the Apes nem kevés meglepetést tartogatott nekünk 2011-ben: bár néhány esetben könnyen besaccolható a következő lépés, mégis olyan profin összerakott munkáról van szó, amelyből kevés van a piacon. Nem egyszer leszel libabőrös, dühös, de még az is előfordulhat, hogy valami belemegy a szemedbe... És ekkor még nem is számítottunk arra, hogy ezt a filmet mennyire mesterien lehet folytatni... De ezt majd legközelebb!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.