Marley meg én / Marley & Me [2008]
Úgy vettem észre, hogy a Marley meg én, itthon kisebb kultfilmnek örvend bizonyos körökben. Az emberek beszélnek róla, elég szépen megnézik, ha adja valamelyik csatorna. De hát érthető: az emberek szeretik Owen Wilson-t, Jennifer Aniston-t, de még a kutyás filmeket is. Nos, én... hát... szeretem a kutyákat, ennyit tudok hozzátenni.
Van rá esély, hogy én voltam az egyetlen ember az országban, a kontinensen, a világon, aki még nem látta a filmet, nos: ez pár hete megváltozott. Szkeptikusan ültem le, ennek főleg a két főszereplő volt az oka, de az sem volt elhanyagolható tényező, hogy tudtam, mi lesz a film vége, és előre tartottam a giccstől, amit majd a finálé köré építenek. Kicsit spoileres lesz ez a bejegyzés.
A történet szerint John és Jenny új helyre költöznek. Kertvárosi élet, tuti munka, maga az amerikai álom. Családalapítás előzményeként kutyát vesznek, ő lesz Marley, aki nem kicsit rosszcsont kaliber. Hamarosan megszületik az első, később a második, végül a harmadik gyerek, miközben azt láthatjuk, hogyan tengetik életüket, valamint Marley milyen felfordulást okoz John és Jenny életében.
Vagyis... majdnem.
A filmmel ugyanis pont az volt a legnagyobb bajom, hogy a játékidő, körülbelül második felében Marley-t szinte teljes mértékig hanyagolják. Addig a pontig, amíg el nem kezdődnek az utaló jelek a kutya betegségét illetően. Mintha kivonták volna a forgalomból, és inkább összpontosítanak a családi galibákra, mint arra, hogy Marley milyen hatással volt a már öt tagú család életére. Mert amíg John és Jenny csak ketten voltak, erre nem volt példa, szinte minden konfliktust a kutya okozott, és ezt remekül is vezették egy jó darabig. Így aztán, hogy Marley a háttérbe lett szorítva, a film végi halálozáskor egyáltalán nem jött át, ahogy a gyerkőcök szomorkodnak miatta. Értem én: ott volt velük, az életük része volt, de mi ebből csak egy morzsányit láthattunk a film második felében.
Kár érte, mert őszintén szólva egy nagyon pozitív csalódás volt a Marley meg én, amelyet még Owen és Jennifer sem tudott elrontani - pedig ha vannak színészek, akik miatt többnyire kerülök filmeket, akkor ők ketten benne vannak a top 10-ben. A cél a kellemes családi film, szomorkás végkifejlettel - ezt teljesíti is, nagy kár, hogy felépítésében még itt és ott lehetett volna bőven csiszolni. Mosolyogtam, nevettem, teljes mértékig elvoltam közben, egy percre sem sikerült untatnia, és még a végén is átéreztem a fájdalmat. De aki kutyás filmre vágyik, annak inkább tudnám ajánlani a Hacsit: na az volt az, ami nálam piszkosul eltörte a mécsest, ráadásul jobban fókuszál arra, amit el akar mesélni. Ugyan a Marley meg én-t többször nem nézném meg, de egyáltalán nem bántam meg, hogy végül beadtam a derekam.
Van rá esély, hogy én voltam az egyetlen ember az országban, a kontinensen, a világon, aki még nem látta a filmet, nos: ez pár hete megváltozott. Szkeptikusan ültem le, ennek főleg a két főszereplő volt az oka, de az sem volt elhanyagolható tényező, hogy tudtam, mi lesz a film vége, és előre tartottam a giccstől, amit majd a finálé köré építenek. Kicsit spoileres lesz ez a bejegyzés.
A történet szerint John és Jenny új helyre költöznek. Kertvárosi élet, tuti munka, maga az amerikai álom. Családalapítás előzményeként kutyát vesznek, ő lesz Marley, aki nem kicsit rosszcsont kaliber. Hamarosan megszületik az első, később a második, végül a harmadik gyerek, miközben azt láthatjuk, hogyan tengetik életüket, valamint Marley milyen felfordulást okoz John és Jenny életében.
Vagyis... majdnem.
A filmmel ugyanis pont az volt a legnagyobb bajom, hogy a játékidő, körülbelül második felében Marley-t szinte teljes mértékig hanyagolják. Addig a pontig, amíg el nem kezdődnek az utaló jelek a kutya betegségét illetően. Mintha kivonták volna a forgalomból, és inkább összpontosítanak a családi galibákra, mint arra, hogy Marley milyen hatással volt a már öt tagú család életére. Mert amíg John és Jenny csak ketten voltak, erre nem volt példa, szinte minden konfliktust a kutya okozott, és ezt remekül is vezették egy jó darabig. Így aztán, hogy Marley a háttérbe lett szorítva, a film végi halálozáskor egyáltalán nem jött át, ahogy a gyerkőcök szomorkodnak miatta. Értem én: ott volt velük, az életük része volt, de mi ebből csak egy morzsányit láthattunk a film második felében.
Kár érte, mert őszintén szólva egy nagyon pozitív csalódás volt a Marley meg én, amelyet még Owen és Jennifer sem tudott elrontani - pedig ha vannak színészek, akik miatt többnyire kerülök filmeket, akkor ők ketten benne vannak a top 10-ben. A cél a kellemes családi film, szomorkás végkifejlettel - ezt teljesíti is, nagy kár, hogy felépítésében még itt és ott lehetett volna bőven csiszolni. Mosolyogtam, nevettem, teljes mértékig elvoltam közben, egy percre sem sikerült untatnia, és még a végén is átéreztem a fájdalmat. De aki kutyás filmre vágyik, annak inkább tudnám ajánlani a Hacsit: na az volt az, ami nálam piszkosul eltörte a mécsest, ráadásul jobban fókuszál arra, amit el akar mesélni. Ugyan a Marley meg én-t többször nem nézném meg, de egyáltalán nem bántam meg, hogy végül beadtam a derekam.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.