Arthur király: A kard legendája / King Arthur: Legend of the Sword [2017] - Egy legenda, amely még sosem volt ennyire menő!
Bevallom, sem a történelmi, sem a fantasy-filmek nem hoznak igazán lázba, utóbbi főleg nem. Sőt, már Guy Ritchie munkásságával is úgy vagyok, hogy szegény annak idején ellőtte azt a pár patronját, amire hivatott volt, azóta csak tengődik, és néha rendez egy-egy maximum korrekt mozit. Még egy sokadik Arthur király mozira sem lettem volna vevő, maximum Charlie Hunnam jelenléte volt az, amit a hét éven át tartó Sons of Anarchy után derűsen fogadtam.
Szóval Richie és Hunnam jöttek, az élmény pedig nem volt hétköznapi.
Mert az Arhur király - A kard legendája nem feltétlenül az a film, amire számítasz. Ritchie nem hagyta ki a sajátos humorát, egysorosait, noha nem záporoznak úgy, mint karrierje kezdetén, de hát ez nem is az a sztori, ahol minden sarkon be kell futnia egy tizenöt évvel később is idézhető mondatnak. Viszont még így is meglepően sokat humorizál a film, persze csak verbálisan, néhol kissé erőltetetten, máskor pedig betalál. Ilyenek például, amikor mesélnek egy sztorit, vagy vázolnak fel egy tervet, majd heves vágások közepette látjuk a cselekményt, illetve a karaktereket, ahogy beszélik meg a dolgokat. A karakterek közti dinamikával újfent nincs gond, sikerült remek dialógusokat a szájukba adni, amit szerencsére nem unottan adnak elő.
A látvány maximálisan rendben van: már a kezdő jelenetben kapunk egy elképesztően monumentális csatajelenetet, és ez iszonyatosan megtudja alapozni az élményt: erre nem számítottál, de most megkaptad, élvezd, tátsd a szád! És bár a díszletek, jelmezek, a nagy totálban vett jelenetek a továbbiakban is rendben vannak, de sajnos Ritchiék már az elején ellőtték a legnagyobbat szóló puskaport. Ez valahol nem baj, mert alapozásnak kiváló, de elnéztem volna még hasonló volumenű, epic harcokat. Ellenben ami hatalmas kár, hogy a közelharcok nem igazán találtak be, pedig van belőlük bőven, amikor pedig az egyik jelenetben szó szerint 'videójátékosra' vették a figurát, az maximum pár másodpercig ütött, de fél percig sajnos sok volt nézni.
De lássuk, történet címszó alatt mit kapunk: ugyebár a trónörökös Arthur (Charlie Hunnam) elvetődött a királyságból még gyerekként, amikor nagybátyja (Jude Law) erőszakkal átvette a hatalmat. Egy bordélyházban nő fel, azonban ahogy sikerül kihúznia az Excaliburt abból a bizonyos sziklából, egyből Vortigern király első számú ellenségévé válik, hiszen veszélyt jelent számára. Arthur és szedett-vedett csapata pedig minden erejével azon lesz, hogy megdöntsék a hatalmat, illetve leszámoljanak az egykori király, Uther (Eric Bana) gyilkosával.
Bár a sztori nyílegyenesen halad előre, sok meglepetést sem okoz, néhol kissé hézagos is, mégsem lehet okunk panaszra, hogy minden mással vegyítve egyáltalán nem válik unalmassá. Arról nem is beszélve, hogy még a legkiszámíthatóbb pillanatokban is sikerül annyi adrenalint pumpálni a képkockákba, hogy hiába sejtjük, mi is fog következni, mégsem sarkallja a nézőjét egy kósza legyintésre, hanem minden figyelmünk a látottak felé irányul, és valóban megdolgozza kissé az ember pulzusát. Erre pedig csak rádolgoz a kegyetlenül ütős soundtrack, amelyből minimum egy dal már a kedvencem.
Charlie Hunnam játéka kissé felemásra sikerült: bár van jelenléte a vásznon, elképesztő karizmával van megáldva, de nem tudok szemet hunyni afelett, hogy ezúttal is Jax Teller-t alakította. Ez nagyon sok esetben visszaköszönt játékában, egy ponton pedig még meg is mosolyogtam egy jelenetet, hiszen a Sons of Anarchy egyik kulcsmomentuma köszönt vissza. Jude Law kissé túljátszotta a kapzsi királyt, bár amikor érzelmeket kellett produkálnia, azok maximálisan rendben voltak.
Aki történelmi filmre számít, az koppanni fog, aki egy igazi fantasy-t vár, az kösse fel a gatyát: Ritchie nagyon elemében volt, amikor ezt a filmet összehozta. Néhol kicsit pózer, és megvannak a maga hibái, de összességében elmondhatjuk, hogy Arthur király és a vele járó legenda még sosem volt ennyire kibaszott menő!
Szóval Richie és Hunnam jöttek, az élmény pedig nem volt hétköznapi.
Mert az Arhur király - A kard legendája nem feltétlenül az a film, amire számítasz. Ritchie nem hagyta ki a sajátos humorát, egysorosait, noha nem záporoznak úgy, mint karrierje kezdetén, de hát ez nem is az a sztori, ahol minden sarkon be kell futnia egy tizenöt évvel később is idézhető mondatnak. Viszont még így is meglepően sokat humorizál a film, persze csak verbálisan, néhol kissé erőltetetten, máskor pedig betalál. Ilyenek például, amikor mesélnek egy sztorit, vagy vázolnak fel egy tervet, majd heves vágások közepette látjuk a cselekményt, illetve a karaktereket, ahogy beszélik meg a dolgokat. A karakterek közti dinamikával újfent nincs gond, sikerült remek dialógusokat a szájukba adni, amit szerencsére nem unottan adnak elő.
A látvány maximálisan rendben van: már a kezdő jelenetben kapunk egy elképesztően monumentális csatajelenetet, és ez iszonyatosan megtudja alapozni az élményt: erre nem számítottál, de most megkaptad, élvezd, tátsd a szád! És bár a díszletek, jelmezek, a nagy totálban vett jelenetek a továbbiakban is rendben vannak, de sajnos Ritchiék már az elején ellőtték a legnagyobbat szóló puskaport. Ez valahol nem baj, mert alapozásnak kiváló, de elnéztem volna még hasonló volumenű, epic harcokat. Ellenben ami hatalmas kár, hogy a közelharcok nem igazán találtak be, pedig van belőlük bőven, amikor pedig az egyik jelenetben szó szerint 'videójátékosra' vették a figurát, az maximum pár másodpercig ütött, de fél percig sajnos sok volt nézni.
De lássuk, történet címszó alatt mit kapunk: ugyebár a trónörökös Arthur (Charlie Hunnam) elvetődött a királyságból még gyerekként, amikor nagybátyja (Jude Law) erőszakkal átvette a hatalmat. Egy bordélyházban nő fel, azonban ahogy sikerül kihúznia az Excaliburt abból a bizonyos sziklából, egyből Vortigern király első számú ellenségévé válik, hiszen veszélyt jelent számára. Arthur és szedett-vedett csapata pedig minden erejével azon lesz, hogy megdöntsék a hatalmat, illetve leszámoljanak az egykori király, Uther (Eric Bana) gyilkosával.
Bár a sztori nyílegyenesen halad előre, sok meglepetést sem okoz, néhol kissé hézagos is, mégsem lehet okunk panaszra, hogy minden mással vegyítve egyáltalán nem válik unalmassá. Arról nem is beszélve, hogy még a legkiszámíthatóbb pillanatokban is sikerül annyi adrenalint pumpálni a képkockákba, hogy hiába sejtjük, mi is fog következni, mégsem sarkallja a nézőjét egy kósza legyintésre, hanem minden figyelmünk a látottak felé irányul, és valóban megdolgozza kissé az ember pulzusát. Erre pedig csak rádolgoz a kegyetlenül ütős soundtrack, amelyből minimum egy dal már a kedvencem.
Charlie Hunnam játéka kissé felemásra sikerült: bár van jelenléte a vásznon, elképesztő karizmával van megáldva, de nem tudok szemet hunyni afelett, hogy ezúttal is Jax Teller-t alakította. Ez nagyon sok esetben visszaköszönt játékában, egy ponton pedig még meg is mosolyogtam egy jelenetet, hiszen a Sons of Anarchy egyik kulcsmomentuma köszönt vissza. Jude Law kissé túljátszotta a kapzsi királyt, bár amikor érzelmeket kellett produkálnia, azok maximálisan rendben voltak.
Aki történelmi filmre számít, az koppanni fog, aki egy igazi fantasy-t vár, az kösse fel a gatyát: Ritchie nagyon elemében volt, amikor ezt a filmet összehozta. Néhol kicsit pózer, és megvannak a maga hibái, de összességében elmondhatjuk, hogy Arthur király és a vele járó legenda még sosem volt ennyire kibaszott menő!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.