A függetlenség napja: Feltámadás, avagy még több atomot nekik!
Annak idején a A függetlenség napja azért elég nagyot ütött: remekül adagolta a feszültséget, látványilag lebilincselő volt, és bár mai szemmel bőven vannak megmosolyogtató pillanatai, de minden hibája ellenére az egyik legszórakoztatóbb blockbuster a kilencvenes évekből. Ott és akkor Roland Emmerich valahogy nagyon eltalálta, amit el kell. De eltelt 20 év, és ahogy azt manapság megszokhattuk, feltétlenül szükség volt arra, hogy azok a csúnya, idegen lények ismét jókora szart keverjenek kicsiny bolygónkon.
Ahogy néztem a Feltámadás alcímet viselő folytatást, egyre inkább ugrott be a tavalyi Jurassic World. Nem véletlenül, hiszen itt is ugyanazt a receptet használták, mint az alapanyag esetében csak éppen minden nagyobb, minden több. És ahogy a dinók esetében, itt is ez volt a legnagyobb problémája a filmnek. Az idegenek anyahajója még nagyobb, a királynőjük is nagyobb, a robbanásokból pedig még több jutott. Néhány megidézett jelenet, de összességében első blikkre lejön róla, hogy egy Függetlenség napja filmet nézünk, csak éppen túltolva, túlpörgetve, és még fokozhatnánk.
Mert ugye sztori terén sem erőltették meg magukat különösebben: húsz évvel az ominózus eset után az idegenek ismét támadásba lendülnek, visszaverésükhöz pedig nem csak az újoncok erejére, de néhány régi ismerősre is szükség van. Ennyi a recept, Emmerich pedig fogta magát és mindenre rápakolt pár lapáttal, összehozva egy minden ízében modern blockbustert, amelyhez nem kell más, csak egy nagyon takarékra tekert agy, valamint jó sok popcorn, és kezdődhet az igazi brain-off szórakozás.
Igen, szórakozás. Lehet fűt-fát kiabálni a Feltámadásra, mert összességében tényleg egy kalap szarnak is ki lehet kiáltani, azonban van annyi pozitívum a tarsolyában, hogy épphogy beleférjen a bűnös élvezet kategóriába. Épphogy! A történet buta, de a történetvezetés rendben van. A látvány lefolyik a képernyőről, de akkor is látványos. A képkockák pörögnek, és tény, hogy néha nagyon masszívan lehoznak az életről, hiszen tele van oltári nagy baromságokkal, de ha a helyén kezeljük, és tisztában vagyunk azzal, hogy ez A függetlenség napja folytatása, akkor nagy duzzogva, de bizonyos szinten még meg is bocsátható ez a sok ostobaság. Mert azért valljuk be, az első rész akármekkora klasszikus is, de szintén nem agysebészeti intelligenciával felruházott sztorival és megoldásokkal operál.
Az viszont szomorú, hogy a régi karakterek felbukkanása a nosztalgia-fless teljes hiányával történt: Jeff Goldblum megjelent, és semmi. Bill Pullman-t megláttam és még annyi sem. Judd Hirsch megjött, és még csak egy minimális vigyort sem váltott ki belőlem. Az pedig csak hab a tortán, hogy az új szereplők még ennyit sem tettek hozzá az egészhez: mind a Will Smith karakterének fiát alakító Jessie T. Usher, sem Liam Hemsworth, sem a többiek nem voltak többek egy-egy papírmasé, egydimenziós karakternél.
Összességében tehát a Feltámadás nem jó film, de csont nélkül végignézhető, természetesen csak a megfelelő körülmények között. Ha Emmerich nem forgat az elmúlt húsz évben egy rakás primitív filmet, talán most más szemmel néznénk klasszikusának folytatására, de így... Ezt bizony nem fogjuk vele egy lapon emlegetni.
Ahogy néztem a Feltámadás alcímet viselő folytatást, egyre inkább ugrott be a tavalyi Jurassic World. Nem véletlenül, hiszen itt is ugyanazt a receptet használták, mint az alapanyag esetében csak éppen minden nagyobb, minden több. És ahogy a dinók esetében, itt is ez volt a legnagyobb problémája a filmnek. Az idegenek anyahajója még nagyobb, a királynőjük is nagyobb, a robbanásokból pedig még több jutott. Néhány megidézett jelenet, de összességében első blikkre lejön róla, hogy egy Függetlenség napja filmet nézünk, csak éppen túltolva, túlpörgetve, és még fokozhatnánk.
Mert ugye sztori terén sem erőltették meg magukat különösebben: húsz évvel az ominózus eset után az idegenek ismét támadásba lendülnek, visszaverésükhöz pedig nem csak az újoncok erejére, de néhány régi ismerősre is szükség van. Ennyi a recept, Emmerich pedig fogta magát és mindenre rápakolt pár lapáttal, összehozva egy minden ízében modern blockbustert, amelyhez nem kell más, csak egy nagyon takarékra tekert agy, valamint jó sok popcorn, és kezdődhet az igazi brain-off szórakozás.
Igen, szórakozás. Lehet fűt-fát kiabálni a Feltámadásra, mert összességében tényleg egy kalap szarnak is ki lehet kiáltani, azonban van annyi pozitívum a tarsolyában, hogy épphogy beleférjen a bűnös élvezet kategóriába. Épphogy! A történet buta, de a történetvezetés rendben van. A látvány lefolyik a képernyőről, de akkor is látványos. A képkockák pörögnek, és tény, hogy néha nagyon masszívan lehoznak az életről, hiszen tele van oltári nagy baromságokkal, de ha a helyén kezeljük, és tisztában vagyunk azzal, hogy ez A függetlenség napja folytatása, akkor nagy duzzogva, de bizonyos szinten még meg is bocsátható ez a sok ostobaság. Mert azért valljuk be, az első rész akármekkora klasszikus is, de szintén nem agysebészeti intelligenciával felruházott sztorival és megoldásokkal operál.
Az viszont szomorú, hogy a régi karakterek felbukkanása a nosztalgia-fless teljes hiányával történt: Jeff Goldblum megjelent, és semmi. Bill Pullman-t megláttam és még annyi sem. Judd Hirsch megjött, és még csak egy minimális vigyort sem váltott ki belőlem. Az pedig csak hab a tortán, hogy az új szereplők még ennyit sem tettek hozzá az egészhez: mind a Will Smith karakterének fiát alakító Jessie T. Usher, sem Liam Hemsworth, sem a többiek nem voltak többek egy-egy papírmasé, egydimenziós karakternél.
Összességében tehát a Feltámadás nem jó film, de csont nélkül végignézhető, természetesen csak a megfelelő körülmények között. Ha Emmerich nem forgat az elmúlt húsz évben egy rakás primitív filmet, talán most más szemmel néznénk klasszikusának folytatására, de így... Ezt bizony nem fogjuk vele egy lapon emlegetni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.