SOROZAT: Aranyélet - Elindult a 2. évad
Kissé (na jó, jócskán) megcsúszva álltam neki az Aranyélet első évadának. Ugyan mindenhonnan ömlöttek a pozitív kritikák, hogy végre egy igazán jó magyar sorozat, de valami mégis visszatartott, hiába hittem a sok örömteli véleménynek. Tudom én is, hogy a magyar filmgyártás mostanság új erőre kapott, és csak egy hajszál választott el attól, hogy belekezdjek a sorozatba - ez az utolsó löket pedig nemrégiben érkezett, emiatt pedig nem tudok elég hálás lenni.
Hiába egy finn sorozat remake-je (!), még így is akad benne annyi szusz, hogy nem csak magyar mércével képes lenyűgöző és lebilincselően izgalmas maradni.
Szóval a Miklósi család körül újfent gondok vannak, hiába próbálnak végre normális életet élni és tisztességes munkát végezni a családfők. Mira nyaka körül szorul a hurok a gyújtogatás miatt, Márk az egyetemen kezdi ismét maga alatt vágni a fát, hogy pénzhez jusson, de a biztonsági őrként dolgozó Attila sem nyugodhat: felbukkan múltjából egy régi ismerős, akire aztán végképp nem számított.
A második évad kezdése hozza a kötelezőt, így akinek bejött az első szezon, az nem fog rossz szájízzel felállni a végén. Noha több dolog csak épphogy be van lengetve, de már nagyon érződik, hogy ebben az évben sem lesz egy sétagalopp a budapesti család élete. Egyedül talán Márk szálát érzem, ha nem is feleslegesnek, de kevésbé érdekesnek, ám remélem, hogy ez idővel változni fog. A nyitó epizód picit "ide kapok, oda kapok" recepttel készült, még régi flashback bejátszások is terítékre kerültek a korosabb főszereplők fiatalkoráról. Nincs ezzel baj, mert az Aranyéletre sosem volt jellemző, hogy hamar lecsapják a labdát, és ha csak arra kell várni, hogy az a bizonyos leütés még nagyobbat üssön, és türelmes leszek. A hangulat, a feszültség továbbra is tapintható, mindvégig ott vibrál a levegőben, hogy bármikor beüthet valami szar, de akkor az ember nyakába borul, mázsaszámra.
Ha így folytatják, nem lesz csalódás a második évad sem, noha a pilot epizód ennél sokkal lebilincselőbb volt. Természetesen maradok, sőt, tűkön ülve fogom várni a további részeket, mert ez a felszínes, burzsuj galeri nagyon is a szívemhez nőtt.
Hiába egy finn sorozat remake-je (!), még így is akad benne annyi szusz, hogy nem csak magyar mércével képes lenyűgöző és lebilincselően izgalmas maradni.
Szóval a Miklósi család körül újfent gondok vannak, hiába próbálnak végre normális életet élni és tisztességes munkát végezni a családfők. Mira nyaka körül szorul a hurok a gyújtogatás miatt, Márk az egyetemen kezdi ismét maga alatt vágni a fát, hogy pénzhez jusson, de a biztonsági őrként dolgozó Attila sem nyugodhat: felbukkan múltjából egy régi ismerős, akire aztán végképp nem számított.
A második évad kezdése hozza a kötelezőt, így akinek bejött az első szezon, az nem fog rossz szájízzel felállni a végén. Noha több dolog csak épphogy be van lengetve, de már nagyon érződik, hogy ebben az évben sem lesz egy sétagalopp a budapesti család élete. Egyedül talán Márk szálát érzem, ha nem is feleslegesnek, de kevésbé érdekesnek, ám remélem, hogy ez idővel változni fog. A nyitó epizód picit "ide kapok, oda kapok" recepttel készült, még régi flashback bejátszások is terítékre kerültek a korosabb főszereplők fiatalkoráról. Nincs ezzel baj, mert az Aranyéletre sosem volt jellemző, hogy hamar lecsapják a labdát, és ha csak arra kell várni, hogy az a bizonyos leütés még nagyobbat üssön, és türelmes leszek. A hangulat, a feszültség továbbra is tapintható, mindvégig ott vibrál a levegőben, hogy bármikor beüthet valami szar, de akkor az ember nyakába borul, mázsaszámra.
Ha így folytatják, nem lesz csalódás a második évad sem, noha a pilot epizód ennél sokkal lebilincselőbb volt. Természetesen maradok, sőt, tűkön ülve fogom várni a további részeket, mert ez a felszínes, burzsuj galeri nagyon is a szívemhez nőtt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.