In Bruges [2008] - A bérgyilkos is ember

Milyen város Brugge? Gyönyörű. A legszebben megőrzött középkori város még napjainkban is. De milyen város Brugge egy született, törzsökeres dublini, kissé kattant bérgyilkos srác számára? Maga a pokol. De ez van, ezt kell szeretni: egy finoman szólva is balul elsült megbízás után két bérgyilkost (Colin Farrell és Brendan Gleeson) főnökük, Harry (Ralph Fiennes) elzavar egy kényszerkirándulásra Belgiumba, méghozzá Brugge-be, hogy ott várják a további utasításokat. Nem is sejtik érkezésük valódi célját, és az bizony nem egy újabb meló lesz - vagyis, maximum az egyiküknek.

Az In Bruges az a film (aminek nincs magyar címe), amely nálam újra és újra képes mindig picit előrébb törni. Bár már elsőre is nagyon tetszett, másodjára mégi nkább, és még az all time top 10 filmes listámra is felkerült, de most harmadik, vagy talán negyedik megtekintésre szintén egy elképesztő élményt nyújtott: mind érzelmi vonalát, mind a humorfaktorát tekintve. Kevés olyan film van, amely ennyire zseniális módon képes egyensúlyozni a dráma és a komédia határmezsgyéjén. Ennek egyik nagy titka, hogy semmi sincs túlerőltetve. Nem kínos, nem elnyújtott, nincsenek oda nem illő képkockák: ebben a produkcióban minden a helyén van, és mégis: az In Bruges így is egy nagyon furcsa film. Képes elszakadni a megszokottól, miközben semmi briliáns újítás nincs benne. Egyszerűen csak halad a maga kis lassú, ám annál lenyűgözőbb léptékében, amelyhez a csodálatos Bruge, mint helyszín adja meg az egyik pozitívumot, míg a másikat Colin Farrell karaktere.

Ray ugyanis nem egy átlagos figura. Képtelen egy helyben megmaradni, utálja az egész várost, legszívesebben elhúzna innen valami élettel telibb környékre, de nem teheti, mert hibázott - ez a hiba pedig felfalja őt belülről. Társa, Ken egyfajta gyámolítója neki, ő egy sokkal megfontoltabb, higgadtabb figura, aki Ray-el ellentétben ámulatba esve szemléli a város ódon épületeit. Két egészen más karakter, akik mégis úgy képesek működni egymás mellett, hogy azt öröm nézni.

Belgiumban való tartózkodásuk során sok minden megesik velük: együtt kokóznak egy törpével, illetve pár kurvával, Ray randizni kezd egy lánnyal, majd vaktölténnyel megvakít egy skinheadet, de még egy telefonhívás is fogadja őket, amelynek következtében főnökük, Harry is a helyszínre érkezik. Itt egyfajta tempót vált a film, noha megőrzi az addig jól működő mentalitását, de valami egészen mást is visz bele, méghozzá a góré harsány, lobbanékony karakterét, akinek az a dolga, hogy rendet tegyen a két, szófogadatlan embere háza táján. Egészen addig csak a hangját halljuk telefonon keresztül, de amikor kipattan a szikra, megmutatják őt, és mi tudjuk, hogy nem egy sima kiruccanás végett pakol össze, és megy a két embere után.

A vége pedig maga a tökély: itt kerül minden teljes mértékig a helyére, Farrell utolsó mondatai pedig annyira találóak, hogyha két hónapig ültek volna a záró képsorokon, akkor sem lehetett volna ennél brilliánsabb. Tartom, hogy az In Bruges még mindig az egyik kedvenc filmem, és noha nem nézem újra orrba-szájba, de biztos párszor előkerül még ebben az életben.