A gyilkolás művészete / Anamorph [2007]

"Az anamorfózis egy művészettörténeti kifejezés, amely azokat a felismerhetetlenné torzított képeket jelenti, amelyek csak egy különös nézőpontból, vagy egy rájuk helyezett tükörtárgy segítségével válnak újra láthatóvá." - Wikipédia.


Akaratlanul is eszembe jutott a Rejtélyes igazságok narrátora, Jonathan Frakes, aki az epizódok elején rendszerint egy ilyen művet, tárgyat mutatott be, legyen az például egy festmény. Az Anamorph lényegét tökéletesen összefoglalják a fenti sorok: sorozatgyilkos ólálkodik a városban, ám neki nem az adja az örömöt, hogy ölhessen, a gyilkosság pusztán csak egy adalék a tevékenységében. Az anamorfózis módszerét használva a tett színhelyét úgy alakítja ki, hogy bár elsőre egy ész nélküli mészárlásnak tűnik, de a megfelelő nézőpontból egy műalkotást kerüljön a helyszínelő nyomozók szeme elé.

A történet főhőse Stan Aubray (Willem Dafoe) nyomozó, akinek öt évvel ezelőtt már jócskán meggyűlt a baja a gyilkossal, akit aztán el is kaptak, a rajtütés során pedig egy golyót is kapott a fejébe. Most azonban egy másoló üti fel a fejét, de módszerei túlságosan precízek ahhoz, hogy felmerüljön a kérdés: vajon a jó embert kapták el akkor?


Bár a történet alapváza egy merő sablonrengeteg, beleértve a nyomozást is, a plusz fűszert a rejtélyes gyilkos módszerei adják, aki azért jócskán tesz arról, hogy az Anamorph ne ragadjon le egy szimpla nyomozós történetnél, hanem egy sokkal bizarrabb irányba terelje azt. Láthatunk pár helyszínelést a film során, amikor pedig nekünk, nézőknek is leesik a tantusz, milyen "műalkotással" készült a gyilkos, akkor azért leesik az állunk. Mindebből egy kiváló krimi is kerekedhetett volna, de hála Henry Miller rendező vontatott stílusának, az Anamorph gyakran válik unalmassá. Nem, nem a lassú, de izgalmas képsorokra gondolok, ahogy például a Zodiákus is működött, hanem egyszerűen üres a film. Ugyan a nyomasztó hangulatot sikerült megteremteni, amely jócskán rá is telepszik a nézőre, de sokszor mintha még Willem Dafoe sem érezte volna a karaktert és ez csak tovább rontja a helyzetet - lévén, hogy egy-két kivétellel szinte az összes jeleneten rajta van a fókusz.

Kicsit olyan érzés fogott el közben, mintha Miller újra akarta volna forgatni a Hetediket, ám végül saját kardjába dőlt bele. Ennek ellenére valahogy mégsem bántam meg, hogy megnéztem, mert tényleg megvan az a néhány értékes pillanata, amely képes volt lesokkolni a maga morbid módján, ezzel megadva a horrorisztikus adalékot. Kicsit rövidebben és valamivel összeszedettebb rendezéssel akár klasszikus is születhetett volna.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Top 10: Found Footage filmek

A ház hideg szíve / The Haunting [1963]

Közelebb / Closer [2004]

Halálos hallgatás / Dead Silence [2007]