Triple 9 [2016]
A bűnözőkkel szövetkezett korrupt zsaruk brigádja különféle rablásokat vállal el. Látszólag utolsó melójukat teljesítik megbízójuk felé, aki azonban nem adja egykönnyen a pénzt: kell még egy rablás, egy utolsó, ez azonban korántsem egyszerű feladat. A rend őrei úgy döntenek, hogy a legjobb módja távol tartani kollégáikat a helyszíntől az, ha megölnek egy zsarut a város másik oldalán, így aztán a teljes állomány odacsődül. Lassan meg is lesz a kiszemelt.
John Hillcoat már bizonyított több ízben is, elég csak Az ajánlatra, a Fékezhetetlenre, vagy talán eddigi legjobb filmjére, Az útra gondolni. Ami garantált vele kapcsolatban, hogy sosincs különösebb finomkodás, kendőzetlenül alkalmazza a brutalitást, nem fordul el a kamera diszkréten, ha fröccsennie kell a vérnek. A Triple 9 esetében a heist movie-t, mint zsánert célozta meg, amelyre már alaposan ráférne egy vérfrissítés, és minden esély megvolt rá, hogy Hillcoat végre felrázza azt.
A legnagyobb probléma, hogy túl sok minden történik, túl sok szereplővel. Csak a fináléra lassít kicsit, egészen addig főleg 3-4 perces jelenetek váltják egymást. Nehezen sikerül elmerülnünk a látottakban, nem igazán tudunk hátradőlni kényelmesen, hiszen iszonyat kapkodós az egész. Ezáltal ugyanakkor meglehetősen intenzív élményt nyújt a film, nem lehet ráfogni, hogy unalmas lenne, de nem is engedi túl közel magához nézőjét. Jobban kibontva, itt-ott kicsit elidőzve jobban működött volna, ha cirka félórával hosszabbították volna meg, azt sem bánnám, mert hiába így is 110 perces a film, kellett volna neki, hogy ne ezt az indokolatlanul őrült tempót diktálja.
Ellenben Atlanta ábrázolása, az utca söpredéke, a korrupció, a bandák, a junkiek, az erőszak mind-mind úgy vannak ábrázolva, ahogy azt illik: nagyon hamar rájössz, hogy ezen a környéken sem élnél szívesen. Nem kell, hogy sáros legyen a kezed, bőven elég, ha a szomszédod ajtaját töri be a rendőrség, hogy aztán felrázzák a délutáni nyugalmat egy kiadós lövöldözéssel. Apropó, az a bizonyos rajtaütés, amely aztán üldözésbe megy át, talán a Triple 9 legjobb jelenete: feszült és izgalmas - nagy kár, hogy ilyen volumenű feszültséget a fináléig nem sikerült kipréselni a sztoriból.
És ugyan a színes sztárparádé is teszi a dolgát ezerrel, senkire sem lehet kimondottan panasz, a Triple 9 valahol mégiscsak egy korrekt iparosmunka, mint emlékezetes heist movie. Kicsit talán megidézi a nyolcvanas évek zsarufilmjeit, amely mindenképp hatalmas előny, de több volt ebben a sztoriban, mint amit ilyen rövid, 110 perces idő alatt tisztességesen el lehet mesélni. Mindenképp érdemes vetni rá egy pillantást, mert semmiképp sem lehet ráfogni, hogy rossz lenne, de Hillcoat-nak érdemes lenne visszatérni a kissé visszafogottabb történetekhez, mert most is érvényesült a mondás, miszerint a kevesebb néha több.
John Hillcoat már bizonyított több ízben is, elég csak Az ajánlatra, a Fékezhetetlenre, vagy talán eddigi legjobb filmjére, Az útra gondolni. Ami garantált vele kapcsolatban, hogy sosincs különösebb finomkodás, kendőzetlenül alkalmazza a brutalitást, nem fordul el a kamera diszkréten, ha fröccsennie kell a vérnek. A Triple 9 esetében a heist movie-t, mint zsánert célozta meg, amelyre már alaposan ráférne egy vérfrissítés, és minden esély megvolt rá, hogy Hillcoat végre felrázza azt.
A legnagyobb probléma, hogy túl sok minden történik, túl sok szereplővel. Csak a fináléra lassít kicsit, egészen addig főleg 3-4 perces jelenetek váltják egymást. Nehezen sikerül elmerülnünk a látottakban, nem igazán tudunk hátradőlni kényelmesen, hiszen iszonyat kapkodós az egész. Ezáltal ugyanakkor meglehetősen intenzív élményt nyújt a film, nem lehet ráfogni, hogy unalmas lenne, de nem is engedi túl közel magához nézőjét. Jobban kibontva, itt-ott kicsit elidőzve jobban működött volna, ha cirka félórával hosszabbították volna meg, azt sem bánnám, mert hiába így is 110 perces a film, kellett volna neki, hogy ne ezt az indokolatlanul őrült tempót diktálja.
Ellenben Atlanta ábrázolása, az utca söpredéke, a korrupció, a bandák, a junkiek, az erőszak mind-mind úgy vannak ábrázolva, ahogy azt illik: nagyon hamar rájössz, hogy ezen a környéken sem élnél szívesen. Nem kell, hogy sáros legyen a kezed, bőven elég, ha a szomszédod ajtaját töri be a rendőrség, hogy aztán felrázzák a délutáni nyugalmat egy kiadós lövöldözéssel. Apropó, az a bizonyos rajtaütés, amely aztán üldözésbe megy át, talán a Triple 9 legjobb jelenete: feszült és izgalmas - nagy kár, hogy ilyen volumenű feszültséget a fináléig nem sikerült kipréselni a sztoriból.
És ugyan a színes sztárparádé is teszi a dolgát ezerrel, senkire sem lehet kimondottan panasz, a Triple 9 valahol mégiscsak egy korrekt iparosmunka, mint emlékezetes heist movie. Kicsit talán megidézi a nyolcvanas évek zsarufilmjeit, amely mindenképp hatalmas előny, de több volt ebben a sztoriban, mint amit ilyen rövid, 110 perces idő alatt tisztességesen el lehet mesélni. Mindenképp érdemes vetni rá egy pillantást, mert semmiképp sem lehet ráfogni, hogy rossz lenne, de Hillcoat-nak érdemes lenne visszatérni a kissé visszafogottabb történetekhez, mert most is érvényesült a mondás, miszerint a kevesebb néha több.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.