Valakit megöltek / Laura [1944]
Laura Hunt-ot megölték. Mark McPherson nyomozó kezd el szaglászni a rejtélyes gyilkosság körül. Miközben a detektív egyre mélyebbre ássa magát az ügybe, úgy kezd belehabarodni a halott nőbe. Olvassa a naplóját és szabályosan elbűvöli a Lauráról készült festmény. A nő körül lebzselő férfiak közül egyik gyanúsabb, mint a másik, mígnem olyan dolog történik, amire senki nem számított.
Ahogy néztem a filmet, csomószor felötlött bennem a gondolat és ezzel együtt a csalódottság, hogy milyen kár ezekért a klasszikus stílusú film-noir mozikért. Szerencsére van miből szemezgetni, hiszen megannyi film ebből a műfajból klasszikussá nőtte ki magát, de én azért nem venném a szívemre, ha évente legalább egy-kettő még ma is érkezne. Szigorúan az old school recept szerint.
Mert bizony a Laura sem egy elfecsérelt 88 perc, ezt garantálni tudom. Otto Preminger filmjében nem piti bűnözők vagy gengszterek körül forog a cselekmény, egy ennél valamivel fényűzőbb környezetet helyez előtérbe, nem mellesleg elég komoly szerepet játszik benne a romantika, de nem a cukormázas, sokkal inkább a féltékenykedős, szenvedős fajtából, amely egy film-noir esetében csak egy út felé vezethet...
A szinte tökéletes végeredményhez elengedhetetlen volt egy olyan forgatókönyv, amely legalább annyira körmönfont, mint a karakterek, akiket mozgat. Ahogy McPherson, a cinikus detektív elkezd nyomozni, az érintettek folyamatosan mesélik neki a nővel való kapcsolatukat, így kapunk pár visszaemlékezést. A legérdekesebb karakter talán a Vincent Price által megformált Shelby Carpenter, aki megrögzötten féltékeny volt Laurára, miközben voltaképp sosem volt az övé. Majd úgy körülbelül a film közepén aztán történik valami, egy bizonyos fordulópont, amely által egészen más köntösbe helyeződik a cselekmény és teljesen más kérdések kerülnek terítékre.
Vera Caspary 1943-ban megjelent, azonos című regényéből készült a film, amelyből két újragondolás is készült, mindkettő a hatvanas években. Mi azonban ragaszkodjunk az eredetihez, főleg, ha kedveled a műfajt, akkor a Laura biztosan nem okoz csalódást.
Ahogy néztem a filmet, csomószor felötlött bennem a gondolat és ezzel együtt a csalódottság, hogy milyen kár ezekért a klasszikus stílusú film-noir mozikért. Szerencsére van miből szemezgetni, hiszen megannyi film ebből a műfajból klasszikussá nőtte ki magát, de én azért nem venném a szívemre, ha évente legalább egy-kettő még ma is érkezne. Szigorúan az old school recept szerint.
Mert bizony a Laura sem egy elfecsérelt 88 perc, ezt garantálni tudom. Otto Preminger filmjében nem piti bűnözők vagy gengszterek körül forog a cselekmény, egy ennél valamivel fényűzőbb környezetet helyez előtérbe, nem mellesleg elég komoly szerepet játszik benne a romantika, de nem a cukormázas, sokkal inkább a féltékenykedős, szenvedős fajtából, amely egy film-noir esetében csak egy út felé vezethet...
A szinte tökéletes végeredményhez elengedhetetlen volt egy olyan forgatókönyv, amely legalább annyira körmönfont, mint a karakterek, akiket mozgat. Ahogy McPherson, a cinikus detektív elkezd nyomozni, az érintettek folyamatosan mesélik neki a nővel való kapcsolatukat, így kapunk pár visszaemlékezést. A legérdekesebb karakter talán a Vincent Price által megformált Shelby Carpenter, aki megrögzötten féltékeny volt Laurára, miközben voltaképp sosem volt az övé. Majd úgy körülbelül a film közepén aztán történik valami, egy bizonyos fordulópont, amely által egészen más köntösbe helyeződik a cselekmény és teljesen más kérdések kerülnek terítékre.
Vera Caspary 1943-ban megjelent, azonos című regényéből készült a film, amelyből két újragondolás is készült, mindkettő a hatvanas években. Mi azonban ragaszkodjunk az eredetihez, főleg, ha kedveled a műfajt, akkor a Laura biztosan nem okoz csalódást.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.