Maradj! / Stay [2005]
Dr. Sam Foster (Ewan McGregor) pszichiáter, új betege, Henry Letham (Ryan Gosling) meglehetősen különc srác. Egy magába zárkózott, sápadt fiú, aki a közelgő, huszonegyedik születésnapjára tervezi az öngyilkosságot. A kezelés megkezdésével furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok történnek a dokival, a valóságba vetett hite lassacskán meginogni látszik. Sam minden erejével azon van, hogy kiderítse, ki is valójában ez a Henry Letham?
A Stay a tipikus kirakós-film. Ahogy a főhős, Sam Foster, úgy mi is egyre értetlenebbül állunk a dolgok előtt, hiszen vele együtt a mi lábunk alól is csúszik ki a talaj. Nem értjük, mi miért történik. Az egyik pillanatban Henry megjósol egy be nem jelentett jégesőt, majd Sam sakkpartnerében (Bob Hoskins) a már elhunyt apját véli felfedezni. A film folyamatosan pakolja egymásra a megmagyarázhatatlan pillanatokat, amely eleinte még működik, hiszen hajt minket a kíváncsiság, de idővel eljön az a pont, amikor már csak azon izgulunk, hogy mindez tisztességesen legyen lezárva.
Hiszen egy ilyen stratégiával összetákolt film megköveteli a csattanót, az újraértelmezést, amellyel jobb esetben minden a helyére kerül. Itt is megkapjuk azt a bizonyos csavart, hogy végül mire is fut ki mindez, és bár eszem ágában sincs lelőni, de felkészítek mindenkit: ezt a megoldást láttuk már egy ennél sokkal jobb filmben.
Marc Forster rendező próbált egy sokrétegű mozit összehozni, ez részben sikerült is neki, hiszen érdemes figyelni az apró utalásokra, a vissza-visszatérő momentumokra, amelyek többnyire értelmet is nyernek idővel. A probléma sokkal inkább a nagy megoldásig vezető úttal van: az operatőri munka az egyik pillanatban zseniális, a másikban szó szerint bántja az ember szemét. A párbeszédek pedig sok esetben simán elférnének bármelyik érzelmes tinilány közösségi oldalának adatlapján.
Ewan McGregor remekül hozza a káoszból kiutat kereső orvost, de a párját alakító Naomi Watts is teljesen rendben volt. Ryan Gosling pedig... Ryan Gosling. Fapofa majdnem végig belőve (bár itt valamennyire a szerep is megkívánta), kivéve amikor érzelmeket kell produkálni, hiszen akkor elképesztő, miket tud előhozni magából.
Ha egy valamivel eredetibb fordulatot kapunk a végére, most sokkal elégedettebben körmölném a véleményem. Még az sem lehet mentség, hogy tíz éve, amikor ez a film készült, akkor újdonságnak számított, hiszen ezt a megoldást egy 1990-es filmben is elsütötték már. Elriasztani azonban mégsem tudnék senkit: aki szereti a mindfuck élményt, az nyugodtan tehet vele egy próbát.
A Stay a tipikus kirakós-film. Ahogy a főhős, Sam Foster, úgy mi is egyre értetlenebbül állunk a dolgok előtt, hiszen vele együtt a mi lábunk alól is csúszik ki a talaj. Nem értjük, mi miért történik. Az egyik pillanatban Henry megjósol egy be nem jelentett jégesőt, majd Sam sakkpartnerében (Bob Hoskins) a már elhunyt apját véli felfedezni. A film folyamatosan pakolja egymásra a megmagyarázhatatlan pillanatokat, amely eleinte még működik, hiszen hajt minket a kíváncsiság, de idővel eljön az a pont, amikor már csak azon izgulunk, hogy mindez tisztességesen legyen lezárva.
Hiszen egy ilyen stratégiával összetákolt film megköveteli a csattanót, az újraértelmezést, amellyel jobb esetben minden a helyére kerül. Itt is megkapjuk azt a bizonyos csavart, hogy végül mire is fut ki mindez, és bár eszem ágában sincs lelőni, de felkészítek mindenkit: ezt a megoldást láttuk már egy ennél sokkal jobb filmben.
Marc Forster rendező próbált egy sokrétegű mozit összehozni, ez részben sikerült is neki, hiszen érdemes figyelni az apró utalásokra, a vissza-visszatérő momentumokra, amelyek többnyire értelmet is nyernek idővel. A probléma sokkal inkább a nagy megoldásig vezető úttal van: az operatőri munka az egyik pillanatban zseniális, a másikban szó szerint bántja az ember szemét. A párbeszédek pedig sok esetben simán elférnének bármelyik érzelmes tinilány közösségi oldalának adatlapján.
Ewan McGregor remekül hozza a káoszból kiutat kereső orvost, de a párját alakító Naomi Watts is teljesen rendben volt. Ryan Gosling pedig... Ryan Gosling. Fapofa majdnem végig belőve (bár itt valamennyire a szerep is megkívánta), kivéve amikor érzelmeket kell produkálni, hiszen akkor elképesztő, miket tud előhozni magából.
Ha egy valamivel eredetibb fordulatot kapunk a végére, most sokkal elégedettebben körmölném a véleményem. Még az sem lehet mentség, hogy tíz éve, amikor ez a film készült, akkor újdonságnak számított, hiszen ezt a megoldást egy 1990-es filmben is elsütötték már. Elriasztani azonban mégsem tudnék senkit: aki szereti a mindfuck élményt, az nyugodtan tehet vele egy próbát.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.