Parallels [2015]
Beatrix és Ronan testvérek, egyik nap furcsa üzenetet kapnak apjuktól, hogy menjenek a belvárosba egy bizonyos épülethez. Velük tart gyerekkori jó barátjuk is, Harold. Az épületben nem találnak senkit, csak különös üzenetek vannak a falakra írva. Az utcára kilépve azonban minden megváltozik: hirtelen mintha egy másik univerzumban találnák magukat.
Gyerekkorom egyik kedvenc sorozata volt a Sliders, amelyben a Jerry O'Connell által alakított feltaláló egy időzítő segítségével ugrabugrált párhuzamos dimenziókban kis csapatával, részről részre. Mindig volt valami gubanc, mindig haza akartak jutni, és természetesen mindig az utolsó pillanatban sikerült összetoborozni a társaságot, hogy a megnyílt dimenziókapun átlépjenek, mielőtt az bezárul.
Nem véletlenül hoztam fel példának a Sliders-t: a Parallels majdnem ugyanez, néhány apró változtatással csupán. Időzítő helyett egy épületet kapunk, amely minden dimenzióban ugyanúgy áll. Az összeverbuválódott társaság tagjai közül azonban egyikük sem professzor, így nem igazán tudják, mi történik... eleinte. A film készítői ugyanis gondoltak mindenre: viszonylag hamar csapódik hozzájuk még egy tag, aki nagyon képben van mindennel kapcsolatban, így máris okosabbak leszünk mi is.
A sorozat-párhuzam pedig ezen túl is érvényes: mintha egy hosszú pilot-epizódot néznénk, amelybe túl sok mindent sűrítettek bele. Egyszerűen túl sok kérdés marad magyarázat nélkül, a film végét elnézve az egész egy folytatásért kiált, hiszen még egy cliffhangert is volt pofájuk az arcunkba tolni, amely elég nagy WTF-hatást eredményezett. Tipikusan olyan élmény, amikor maga az epizód nem nyűgöz le túlságosan, de olyan befejezést kapsz, hogy már csak azért is néznéd tovább.
Mert bizony a Parallels összességében nem egy akkora truváj. A filmben két párhuzamos dimenzióba látogatnak el hőseink, és ugyan megvan az átívelő szál, de főleg a tipikus kliséket sikerült előhúzniuk a kalapból. Simán nézeti magát a film, de nagy megoldást senki ne várjon tőle. Kötelező körökben és elvarratlan szálakban gazdag filmélményt kíván a Parallels.
Gyerekkorom egyik kedvenc sorozata volt a Sliders, amelyben a Jerry O'Connell által alakított feltaláló egy időzítő segítségével ugrabugrált párhuzamos dimenziókban kis csapatával, részről részre. Mindig volt valami gubanc, mindig haza akartak jutni, és természetesen mindig az utolsó pillanatban sikerült összetoborozni a társaságot, hogy a megnyílt dimenziókapun átlépjenek, mielőtt az bezárul.
Nem véletlenül hoztam fel példának a Sliders-t: a Parallels majdnem ugyanez, néhány apró változtatással csupán. Időzítő helyett egy épületet kapunk, amely minden dimenzióban ugyanúgy áll. Az összeverbuválódott társaság tagjai közül azonban egyikük sem professzor, így nem igazán tudják, mi történik... eleinte. A film készítői ugyanis gondoltak mindenre: viszonylag hamar csapódik hozzájuk még egy tag, aki nagyon képben van mindennel kapcsolatban, így máris okosabbak leszünk mi is.
A sorozat-párhuzam pedig ezen túl is érvényes: mintha egy hosszú pilot-epizódot néznénk, amelybe túl sok mindent sűrítettek bele. Egyszerűen túl sok kérdés marad magyarázat nélkül, a film végét elnézve az egész egy folytatásért kiált, hiszen még egy cliffhangert is volt pofájuk az arcunkba tolni, amely elég nagy WTF-hatást eredményezett. Tipikusan olyan élmény, amikor maga az epizód nem nyűgöz le túlságosan, de olyan befejezést kapsz, hogy már csak azért is néznéd tovább.
Mert bizony a Parallels összességében nem egy akkora truváj. A filmben két párhuzamos dimenzióba látogatnak el hőseink, és ugyan megvan az átívelő szál, de főleg a tipikus kliséket sikerült előhúzniuk a kalapból. Simán nézeti magát a film, de nagy megoldást senki ne várjon tőle. Kötelező körökben és elvarratlan szálakban gazdag filmélményt kíván a Parallels.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.