Bob Roberts [1992]
Bob Roberts szenátorjelölt, country-énekes. Amerika új reménysége. Az emberek szeretik, ölni is tudnának érte. Minden okuk megvan rá, hiszen Bob látszólag maga a megtestesült hős. De ahogy az lenni szokott, ez mind csak a látszat. A már-már egyenesen szentnek tűnő külsőségek mélyén ugyanis ott lappang maga a gonosz. Van, aki átlát a szitán, van, aki túlságosan elvakult. De Bob Roberts népszerűsége egyre csak nő, miközben mi pontosan láthatjuk őt a kulisszák mögött.
Ó, az a fránya politika. Egy mindig aktuális téma, és természetesen nem a fényesebb oldala, már ha van neki olyan. A Bob Roberts pont emiatt időtálló alkotás. Hiába készült 1992-ben, ez húsz évvel korábban is megállta volna a helyét, ahogyan napjainkra sem avult el egy fikarcnyit sem.
Tim Robbins írta, rendezte és a címszerepet is magára vállalta ebben az IMBb szerint komédiában, de a helyzet az, hogy ez messze nem egy vígjáték, és még csak szatírának sem tudnám nevezni. Nevetni nem fogsz, maximum egyszer-kétszer mosolyogni, erre készülj fel, na meg arra, hogy tulajdonképpen mekkora egy gyomros ez a film.
Mi, nézők pedig szó szerint részesei vagyunk ennek, hiszen Robertsék kampánymenetét egy operatőr, Nigel kíséri végig. Mi vagyunk Nigel, mi cipeljük a kamerát, mi vagyunk azok, akik elsősorban átlátják Bob Roberts valódi személyiségét. Igen, egyszer-kétszer rángatják a felvevőt, de szerencsére nagyon ritka az ilyen. Ez a megoldás viszont remek teret biztosít arra, hogy szakítva a hagyományos filmkészítés eszközeivel sokkal közelebb férkőzzünk az emberhez, aki a pódiumra kiállva egy nagyon hitelesen előadott, mindenki számára kielégítő szerepet játszik, de amint elköszön, és a függöny mögé lép, mi már ott vagyunk a nyomában, és láthatjuk, hogy szinte azonnal elővillan valódi énje. Ilyen ez a politika, és ilyen Bob Roberts.
És pont ettől jó, mert minden kétséget kizárólag mi, átlagemberek is így képzeljük el a politikust. Nem több, mint egy báb, a szájába adott szövegekkel. A nép szemében egy hős, de a háttérembereivel szemben nincs kegyelem. Sokaknak már a country-dalaival a szívébe zárkózik, ami valljuk be, Amerikában nem nehéz dolog, hiszen ott ennek a műfajnak van talán a legmélyebb tradíciója. Így lesz Bob Roberts egy két lábon járó amerikai álom.
Hamar a képbe kerül egy újságíró, akinek sikerült kiderítenie, emberünk tulajdonképpen illegális úton szerezte vagyonát, és innentől kezdve minden erejével azon van, hogy megbuktassa a szenátort. Nem olyan egyszerű ez, főleg, amikor Roberts csillaga felragyogni látszik, és az emberek elvakultan követik őt. Emberek? Inkább birkák. Minden túlzás nélkül használható a 'birka' jelző a film esetében, majd meglátjátok, hogy miért.
És ehhez a főszerephez Tim Robbins kellett. Remekül képes előadni a szimpatikus, érző szívű hazafit, és egyben az öntelt ficsúrt. Tekintetében ott van a megnyerő úriember és a szemétláda is egyszerre.
Nem mondom, hogy manapság, amikor a csapból is a politika folyik, jót fog tenni a lelkednek a Bob Roberts, de mindenképp muszáj megemlékezni róla. Tim Robbins ugyan kevés filmet rendezett, de azok olyanok is. Ideje lenne újra a rendezői székben helyet foglalnia, mert nagyszerűen képes megragadni az adott témát.
Ó, az a fránya politika. Egy mindig aktuális téma, és természetesen nem a fényesebb oldala, már ha van neki olyan. A Bob Roberts pont emiatt időtálló alkotás. Hiába készült 1992-ben, ez húsz évvel korábban is megállta volna a helyét, ahogyan napjainkra sem avult el egy fikarcnyit sem.
Tim Robbins írta, rendezte és a címszerepet is magára vállalta ebben az IMBb szerint komédiában, de a helyzet az, hogy ez messze nem egy vígjáték, és még csak szatírának sem tudnám nevezni. Nevetni nem fogsz, maximum egyszer-kétszer mosolyogni, erre készülj fel, na meg arra, hogy tulajdonképpen mekkora egy gyomros ez a film.
Mi, nézők pedig szó szerint részesei vagyunk ennek, hiszen Robertsék kampánymenetét egy operatőr, Nigel kíséri végig. Mi vagyunk Nigel, mi cipeljük a kamerát, mi vagyunk azok, akik elsősorban átlátják Bob Roberts valódi személyiségét. Igen, egyszer-kétszer rángatják a felvevőt, de szerencsére nagyon ritka az ilyen. Ez a megoldás viszont remek teret biztosít arra, hogy szakítva a hagyományos filmkészítés eszközeivel sokkal közelebb férkőzzünk az emberhez, aki a pódiumra kiállva egy nagyon hitelesen előadott, mindenki számára kielégítő szerepet játszik, de amint elköszön, és a függöny mögé lép, mi már ott vagyunk a nyomában, és láthatjuk, hogy szinte azonnal elővillan valódi énje. Ilyen ez a politika, és ilyen Bob Roberts.
És pont ettől jó, mert minden kétséget kizárólag mi, átlagemberek is így képzeljük el a politikust. Nem több, mint egy báb, a szájába adott szövegekkel. A nép szemében egy hős, de a háttérembereivel szemben nincs kegyelem. Sokaknak már a country-dalaival a szívébe zárkózik, ami valljuk be, Amerikában nem nehéz dolog, hiszen ott ennek a műfajnak van talán a legmélyebb tradíciója. Így lesz Bob Roberts egy két lábon járó amerikai álom.
Hamar a képbe kerül egy újságíró, akinek sikerült kiderítenie, emberünk tulajdonképpen illegális úton szerezte vagyonát, és innentől kezdve minden erejével azon van, hogy megbuktassa a szenátort. Nem olyan egyszerű ez, főleg, amikor Roberts csillaga felragyogni látszik, és az emberek elvakultan követik őt. Emberek? Inkább birkák. Minden túlzás nélkül használható a 'birka' jelző a film esetében, majd meglátjátok, hogy miért.
És ehhez a főszerephez Tim Robbins kellett. Remekül képes előadni a szimpatikus, érző szívű hazafit, és egyben az öntelt ficsúrt. Tekintetében ott van a megnyerő úriember és a szemétláda is egyszerre.
Nem mondom, hogy manapság, amikor a csapból is a politika folyik, jót fog tenni a lelkednek a Bob Roberts, de mindenképp muszáj megemlékezni róla. Tim Robbins ugyan kevés filmet rendezett, de azok olyanok is. Ideje lenne újra a rendezői székben helyet foglalnia, mert nagyszerűen képes megragadni az adott témát.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.