Összeomlás / Falling Down [1993]
Fülledt hőség, nagyvárosi dugó, elcseszett élet. Csoda, hogy az amúgy is labilis idegekkel bíró William Foster cérnája végül csak elszakad?
.jpg)
A Falling Down-t jó eséllyel nem nagyon kell senkinek sem bemutatni. Ha valaki mégsem látta, akkor az most szépen álljon meg az olvasásban, nézze meg a filmet, majd térjen vissza. Na nem azért, mert spoilerezni fogok, távol álljon tőlem, egész egyszerűen egy olyan alapfilmről beszélünk, amit mindenkinek kötelező jelleggel látni kell, aki csak egy kicsit is filmrajongónak tartja magát.
A kilencvenes évek egyik legjobb filmje, abszolút klasszikus, Joel Schumacher talán legnagyobb dobása - és még sorolhatnám az ezerszer lerágott sablonokat.
A filmnek már a legelső jelenete kiválóan ábrázolja azt a bizonyos összeomlást, miközben hősünk, vagy inkább antihősünk (mindenki döntse el maga) a dugóban ücsörögve, egy fullasztó nyári napon már nem bírja tovább. Folyik róla a víz, a sor nem halad, minden oldalról, minden autóból vagy buszból idegesítő alakok veszik körbe, feje körül egy légy repked, és még az ablaktekerője is felmondja a szolgálatot. A pohár betelik, William Foster (Michael Fuckin' Douglas) pedig úgy dönt: hazamegy. Kiszáll az autóból, ott hagy csapot-papot. Útja során éri jó néhány inzultáció, kisebb és nagyobb, de mivel neki éppen nagyon rossz napja van, így semmit sem hagy szó nélkül. A legemlékezetesebb pillanat természetesen a gyorséttermi jelenet. És akárcsak egy videójátékban, Foster fegyvertára is mindig ijesztőbb méreteket ölt: baseball ütő, pillangókés, gépfegyver, és ezzel még nem zárult be a sor.
.jpg)
A történet másik szálán Prendergast nyomozót (Robert Duvall) láthatjuk, aki nyugdíj előtti utolsó napját tölti, és hiába kellene már szabályosan szarnia az egészre, az egyre több bejelentés után, miszerint egy fehér inges, nyakkendős, negyvenes férfi köthető az aznapi, egyre merészebb esetekhez, mégis szimatot fog. Miközben Foster a kis magánhadjáratát folytatja a világ ellen, Prendergadt pedig egyre előrébb jut az ügyben, úgy ismerjük meg mindkét karaktert. Lassacskán megtudjuk, miért retteg Fostertől a volt felesége, valamint, hogy a nyomozó miért váltotta le jó pár éve a terep-munkát íróasztalra. És míg kikörvonalazódik a két főbb karakter, Foster egyre irritálóbb arcokkal bánik el.
Mondani sem kell, Douglas mennyire zseniálisan elbánik a szereppel: ezúttal nem a macsót, nem a korosodó szoknyavadászt kapod, hanem egy esetlen átlagembert, akinek nagyon elege van. Duvall úgyszintén brillírozik a szerepében, neki is megvannak a nagy pillanatai, hálás szerep jutott mindkettejüknek.
A kilencvenes évek egyik legjobb filmje, abszolút klasszikus, Joel Schumacher talán legnagyobb dobása - és még sorolhatnám az ezerszer lerágott sablonokat, de nem fogom: inkább nézd meg, ha eddig nem tetted, vagy ha láttad, nézd újra! Ezen a filmen nem fog az idő. Úgy remek, ahogy van.
.jpg)
A Falling Down-t jó eséllyel nem nagyon kell senkinek sem bemutatni. Ha valaki mégsem látta, akkor az most szépen álljon meg az olvasásban, nézze meg a filmet, majd térjen vissza. Na nem azért, mert spoilerezni fogok, távol álljon tőlem, egész egyszerűen egy olyan alapfilmről beszélünk, amit mindenkinek kötelező jelleggel látni kell, aki csak egy kicsit is filmrajongónak tartja magát.
A kilencvenes évek egyik legjobb filmje, abszolút klasszikus, Joel Schumacher talán legnagyobb dobása - és még sorolhatnám az ezerszer lerágott sablonokat.
A filmnek már a legelső jelenete kiválóan ábrázolja azt a bizonyos összeomlást, miközben hősünk, vagy inkább antihősünk (mindenki döntse el maga) a dugóban ücsörögve, egy fullasztó nyári napon már nem bírja tovább. Folyik róla a víz, a sor nem halad, minden oldalról, minden autóból vagy buszból idegesítő alakok veszik körbe, feje körül egy légy repked, és még az ablaktekerője is felmondja a szolgálatot. A pohár betelik, William Foster (Michael Fuckin' Douglas) pedig úgy dönt: hazamegy. Kiszáll az autóból, ott hagy csapot-papot. Útja során éri jó néhány inzultáció, kisebb és nagyobb, de mivel neki éppen nagyon rossz napja van, így semmit sem hagy szó nélkül. A legemlékezetesebb pillanat természetesen a gyorséttermi jelenet. És akárcsak egy videójátékban, Foster fegyvertára is mindig ijesztőbb méreteket ölt: baseball ütő, pillangókés, gépfegyver, és ezzel még nem zárult be a sor.
A történet másik szálán Prendergast nyomozót (Robert Duvall) láthatjuk, aki nyugdíj előtti utolsó napját tölti, és hiába kellene már szabályosan szarnia az egészre, az egyre több bejelentés után, miszerint egy fehér inges, nyakkendős, negyvenes férfi köthető az aznapi, egyre merészebb esetekhez, mégis szimatot fog. Miközben Foster a kis magánhadjáratát folytatja a világ ellen, Prendergadt pedig egyre előrébb jut az ügyben, úgy ismerjük meg mindkét karaktert. Lassacskán megtudjuk, miért retteg Fostertől a volt felesége, valamint, hogy a nyomozó miért váltotta le jó pár éve a terep-munkát íróasztalra. És míg kikörvonalazódik a két főbb karakter, Foster egyre irritálóbb arcokkal bánik el.
Mondani sem kell, Douglas mennyire zseniálisan elbánik a szereppel: ezúttal nem a macsót, nem a korosodó szoknyavadászt kapod, hanem egy esetlen átlagembert, akinek nagyon elege van. Duvall úgyszintén brillírozik a szerepében, neki is megvannak a nagy pillanatai, hálás szerep jutott mindkettejüknek.
A kilencvenes évek egyik legjobb filmje, abszolút klasszikus, Joel Schumacher talán legnagyobb dobása - és még sorolhatnám az ezerszer lerágott sablonokat, de nem fogom: inkább nézd meg, ha eddig nem tetted, vagy ha láttad, nézd újra! Ezen a filmen nem fog az idő. Úgy remek, ahogy van.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Regisztráció nélkül is hozzászólhatsz a bejegyzéshez.