The Salvation [2014]

1871. Amerika. A dán származású Jon (Mads Mikkelsen) immár hét éve él az Államokban. Mostanra érkezett el az idő, hogy felesége és fia is odaköltözzön hozzá. Már az első közös nap tragédiába torkollik: két részeg bandita brutálisan végez Jon szeretteivel, aki nagyon hamar meg is torolja mindezt. Nem tudta azonban, hogy az egyik meggyilkolt fickó a helyi városka öntörvényű kiskirályának (Jeffrey Dean Morgan) öccse volt. Hamarosan Jon lesz a célpont...

A western nem tűnt el, csak átalakult.

Spagetti-westernek immár nem készülnek, helyette vadnyugati köntösbe bújtatott sorsdrámák, életrajzi filmek és egyéb finomságok várják az 1800-as évek poros Amerikájába vágyó nézőket. Vasalt ingű cowboyok, vagy épp hosszan, a távolba néző jelenetsorok helyett most valami egészen mást nézünk - de részben mégis ugyanazt. A The Salvation abszolút piros pontja a folyamatosan fenntartott feszültség miatt jár. Lévén, a film épphogy nincs másfél órás, így esély nincs az üresjáratra.

Egy piszkosul kemény, mondhatni, naturalista alkotást üdvözölhetünk, amelynek világában nem ismerik azt a szót, hogy kegyelem. Ha úgy van, simán lepuffantanak, mondván, "valakinek meg KELL halnia". Nincs kegyelem, de megbánás sincs. Az emberi élet annyit ér, mint az út szélére pottyantott lószar.

Ha azt mondom, Mads Mikkelsen remekel, azzal nyilván nem árulok el semmi újdonságot. Minden ott van a fickó arcán: a gyászoló özvegy, a bosszúszomjas fenevad, a (majdnem) megtört célpont. Jeffrey Dean Morgan, mint a film elsőszámú rossz fiúja, Delarue sokszor mintha kicsit túlzás lenne: nem tudom eldönteni, hogy a JDM szájába adott mondatok, vagy maga a színész sablon-gonosz alakítása miatt. De hát Mikkelsen mellett nehéz is domborítani. Pedig nem tartom rossz színésznek Morgant, ha olyan karaktert kap, simán elbánik vele. Itt van még egy Eva Green, egy néma (!) nő szerepében mégis felejthetetlen, de erről már a vele született kisugárzása is nem kicsit felelőt. Ha további ismerős arcot kerestek, akkor Jonathan Pryce, a város korrupt polgármestere figurájába bújva látható.

Dánia megint letett valamit az asztalra, sőt, egy tőlük mondhatni, szokatlan környezetbe helyezték azt a minőséget, amit akarva-akaratlanul elvárunk egy olyan Anders Thomas Jensen-től, aki azért írt már egy Ádám almáit, egy Zöld henteseket, mindezt a rendező Kristian Levring-el karöltve vitték véghez. A mély, emberi dráma és a kegyetlen feszültség mellett egy nagyon fontos dolog is megmarad az emberben: összetehetjük a két kezünket, hogy nem abban a korban és ott éltünk.

7/10